A csapat megalakulása óta eltelt bő egy év alatt fáradhatatlanul megvívott mérkőzések, a különböző kispályás bajnokságok és hétvégi egynapos tornák, kupák után, mintegy az eddigiek megkoronázásaként, benevezett a Dunakilitiben megrendezésre került IV. Dunakiliti Női Kétnapos Tornára az ELTE-BEAC Hiúzok csapata. Az indulás több szempontból is hasznosnak tűnt: egyrészt, a nagyszámú résztvevő miatt újabb csapatokat, játékosokat, jövőbeli ellenfeleket, már a háromnegyed- valamint a nagypályára is tekintettel lehetséges edzőpartnereket ismerhettünk meg. Másrészt a csapatnak még soha nem kellett zsinórban két napot végig játékkal töltve, ennyire intenzív terhelés mellett egyhuzamban koncentrálva szerepelnie, nem beszélve az összezártsággal, az otthoni kényelemtől eltérő szállás- és pihenési körülményekkel járó kihívásokról. Ezek a bizonyos körülmények pedig terveink szerint kiváló csapatépítővé is tehették a tornát, mind fizikálisan, mind mentálisan, a csapategységet, és az egyéni képességeket illetően egyaránt. Végül, de nem utolsó sorban lejátszhattuk csapatunk 100. mérkőzését, és belőhettük 100. gólunkat is hivatalos meccsen!

Összesen 18 csapat adta le végül a nevezését a tornára, így azt már előre tudhattuk, hogy két négy- és két ötfős csoportot fognak kialakítani, amelyekből az egymás elleni meccseket követően az első három-három helyezett fog továbblépni a két hatfős felsőházi középdöntő-csoportba, méghozzá a kézilabda világesemények lebonyolításához hasonlóan úgy, hogy továbbviszik magukkal a szintén továbbjutó ellenfelek ellen megszerzett pontokat. Így, négyfős csoportba bekerülve már előre számolhattunk azzal, hogy ha a címvédő Tatárszentgyörgy csapatát nem is tudjuk elkapni, de másik két ellenfelünk (Taliándörögd, Fekete Démonok) ellen jó lenne minél jobb eredményt elérni, hogy megőrizzük esélyeinket a középdöntőben. Ez már csak azért is tűnt teljesíthető, de igencsak nehéz feladatnak, mert foghíjasan, mindössze nyolc játékossal érkeztünk meg a tornára, és tudtuk, kapusunknak, Móczinak szombat este az első játéknap után el kell hagynia minket. Ezekkel a gondolatokkal a fejünkben feküdhettünk le a pálya közvetlen közelében lévő játszótéren felállított sátrainkba péntek este.

Ahogy az a fenti sorokból is kiderül, a péntek esti leutazás mellett döntött a csapat, hogy az első sátras estével is már ráhangolódjunk a körülményekre, és reggel összeszedetten, egységesen tudjunk nekifutni a már reggel 10 órakor megkezdődő csoportmeccseknek. Öten autóval, a többiek vonattal közelítették meg a célállomást, ahol a szervezők jóvoltából welcome drink, fejenként egy kupica jóféle törkölypálinka várt bennünket. A vonatos utazás tartogatott némi izgalmat az érintett lányoknak, a tatabányai állomáson lévő bombariadó miatt ugyanis órákat késett a vonat a kiírt mosonmagyaróvári érkezéshez képest, de ez végül már csak az első kiliti részvételünk legendáriumába került be, megmosolyogtató közjátékként, ugyanis ha késve is, de sikerült mindenkinek rendben és épségben csatlakoznia az autós különítményhez. A sátorállítást követően pályabejárás, majd egy kis gitározgatással egybekötött lazítás, és korai lefekvés következett. Ami a pályát illeti: hatalmas pozitív meglepetésben volt részünk! Dunakiliti, amilyen kis település, akkora futballélete van! Férfi és női csapatuk is működik, a megyei szinthez képest jó minőségű füves centerpályájuk mögött pedig egy remek minőségű, labdafogó hálóval magasan körbevett műfüves szabvány háromnegyed pályás edzőpályát is felépítettek. Ezen volt felállítva a torna hat kispályájából kettő, a másik négyet pedig szabvány kézilabda-kapukkal, és naponta többször megerősített meszes vonalazással jelölték ki a füves nagypályán. Minden adott volt tehát egy remek színvonalú tornához, minden elismerésünk a településnek, és a szervezőknek! Ahogy az később kiderült, sikerült is kiváló rendezvényt összehozniuk, pedig az időjárás nem volt kegyes hozzájuk és a csapatokhoz.

Már első este komoly hideggel kellett számolni a sátrakban, az eső is időről időre eleredt. Másnap pedig igazi kihívást jelentett, hogy néhány órán keresztül az évszaknak megfelelő mértékben, kánikula-szerű melegben tűzött a nap, majd erős széllökésekkel megérkezett egy zivatar, ami pár perc alatt kitombolta magát, hogy utána újra kitisztuljon az ég, és ragyogó napsütésben folytathassák a meccseket a résztvevők. Összességében a játékvezetésre sem lehetett panasz, profi megyei sporik tartották kézben a meccseket, egy-két „érdekes” ítéletet leszámítva pedig összességében igazságosan, odafigyelve, és korrektül, szakmailag hozzáértően bíráskodtak (még ha ez néha belülről, vagy a vonal mellől, az edzők „technikai zónájából” máshogy is tűnt…).

Szombaton egy jóleső közös reggeli, és egy közös bemelegítés után vágtunk neki a füvesen a címvédő TASKE elleni találkozónak. Sajnos meglepetésként ért minket az a nagyon intenzív tempó és labdaügyesség, amivel belevetették magukat a találkozóba. Ilyennel talán még nem is találkoztunk korábban… Ráadásul el is aludtuk a meccs elejét, az erre a tornára NB I-es játékosokkal megerősített, egyébként Pest megyei háromnegyedpályásban legutóbb hatodik helyen végző ellenfelünk pedig lerohant minket, és az első öt percben el is dőlt a kétszer 12 perces meccs. Ezután már a tartásunk és méltóságunk megőrzése volt az elsődleges cél, ami azt gondolom, a számszerű végeredmény ellenére sikerült. A lányok, miután felvették a meccs ritmusát, becsülettel helytálltak egy – most még – láthatóan jobb csapat ellen.

Következett egy komolyabb szünet, regenerálódás és ebéd után a Taliándörögd csapata, akikről ugyan előzetesen semmit nem tudtunk, de megjelenésük, egységes fellépésük, csapatcímeres mezük arról árulkodott, nem erre a tornára álltak össze először… Ennek ellenére muszáj volt ellenük kicsikarnunk a három pontot, hogy kiharcoljuk a felsőházi középdöntőt, és hogy esélyünk maradjon oda pontot, pontokat is magunkkal vinni. Ez a meccs tehát már rögtön a torna elején jó képet adhatott arról, hogy hová is helyezhetjük el magunkat nagyságrendileg a mezőnyben. (Nem titkolt célunk volt a mezőny első felében végezni, tehát minimum a 9-10. helyet megszerezni, de nem is annyira burkoltan ennél azért feljebb vágytunk előzetesen. Ez az elvárás egyébként, mint később kiderült, abszolút reálisnak bizonyult. Ez pedig jó képet adhat alig egyéves csapatunk fejlődési üteméről, ha hozzátesszük, hogy egyik közvetlen, egyetemi riválisunk, a NapkELTE sem tavaly, sem idén nem tudta kiharcolni a felsőházi szereplést. Nem kezdődött könnyen a találkozó, ellenfelünk jól védekezett, és bár leginkább az ő térfelükön zajlott a játék, nem tudtuk feltörni a reteszt, egy-két életveszélyes kontrájuknál pedig megállt az ütő edzőpárosunkban az oldalvonal mentén. Anna azonban a második félidőben megtörte a jeget, és innen nem volt megállás. A bordó-kékek kezdték elveszteni a türelmüket, feszültté váltak, nem mentek bele túl tisztán a párharcokba. Dorka, miután a bal szélről egy zseniális szóló végén kuglibábu módjára döntőgette el a védőiket, majd bevágta a másik gólunkat, némileg össze is szólalkozott az egyik taliándörögdivel, de a meccs komolyabb balhé nélkül ért véget, bár kétségtelen, nehezen nyelték le a Bea góljával végül 3-0-sra kerekedett, sima vereséget.

Szinte biztosan zsebben a továbbjutás, a kifejezetten a tornára összeálló baráti formáció, a Fekete Démonok ellen a továbbvitt pontok száma volt a kérdés. Ezzel pedig az is eldőlt, hogy legrosszabb esetben is csak 12.-ek lehetünk. Előre hát a jobb helyezésekért! A Démonok játékos-edzője elég arrogánsan már a meccs kezdetétől folyamatos dumával helyezte nyomás alá a játékvezetőt, és próbált meg minket is a kispadon (ez persze nem könnyű feladat, trash talkban erősek vagyunk mind vezető- , mind másodedzői szinten, és a pályán is! J ), ennek pedig meglett az eredménye. Egy közvetlen a hatos elől elvégzett szabadrúgást követően a spori a sorfalunkban érthetetlen módon kezezést látott, és büntetőt ítélt ellenfelünk javára, amit sajnos könyörtelenül be is vágtak. Az igazi fordulat azonban csak ezután következett! Előbb kaptunk a hatosról kezében a labdával kilépő-kitaszított kapusuk miatt a büntetőterület vonaláról egy szintén véleményes szabadrúgást, amit Csilla rápörkölt, Enikő pedig közvetlen közelről a hálóba juttatott, így megvolt az egyenlítés! Tartásunkat pedig mi sem mutatja jobban, hogy Dorka az előző meccsen látott szólóját itt is bemutatta, gólja a pályára berohanó örömöt robbantott ki a kispadon! Hátrányból fordítva nyertünk, miénk a csoport második helye, és három pont a zsebben a középdöntőre! Már ekkor óriási büszkeség érzése töltötte el a kispadon ülők szívét, pedig a java még hátra volt!

A csapat egységére jellemző, hogy közös falubeli boltozás, majd ebéd következett, játékosaink pedig nemcsak a pályán kezdtek el egységesek lenni, érezni, megtanulni egymás mozgását, erősségeit, azokat a pontokat, ahol kiegészíthetik egymást, hanem azon kívül is. Egymással megosztott falatok az ebédnél, krémek, vitaminok, közös nyújtás-lazítás, szükségből ollóval elfelezett fásli… Jó volt nézni a készülődést!

A délutánt a Kópháza elleni középdöntős meccs nyitotta. Utólag elmondható, legkellemesebb szombati ellenfelünket ismerhettük meg a horvát mintás szerelésben és labdával pályára lépő kópházaiakban (a világháló segítségével kiderítettük, honnan a „horvátmánia”: Kópháza lakosságának közel fele horvát nemzetiségű, az alig háromezres hansági falu lakóinak ősei a török elől délről menekülve érkeztek a szintén az oszmán hadjáratok miatt elnéptelenedett vidékre jópár évszázaddal ezelőtt). Kemény belépők, komoly, nagypályához is méltó akciók, szerelések, párharcok tarkították a meccset, de ellenfelünk egy percig nem hisztizett, nem kérte számon a keménységet, hanem hasonló szellemben futballozott, egy-egy ütközés után a játékosok felsegítették egymást a műfűről, lepacsiztak, jó volt látni, hogy így is lehet, még ha a női mezőnyben sajnos egyre inkább nem ez a jellemző… A meccsen egyébként ellenfelünk játszott veszélyesebben, Móczi azonban a kapuban fogott, mint a zöld festék, így a 0-0-t követően már négy ponttal álltunk az A jelű középdöntős hatosban.

Utolsó meccsünket az ellen a Másnaposok nevű formáció ellen vívtuk, amelyik előtte néhány órával, még a csoportmeccsek során tettlegességig fajuló vitába keveredett a pályán az egyébként simán az alsóházba zuhanó Hidegkúti Angyalokkal. Később ennek a pályán kívül is volt folytatása. A két csapat magyarázhatatlan, sporteseményhez és normális, emberi léthez méltatlan viselkedése egyébként azt is megmutatta, igen, így is lehet, de vajon érdemes? Meg úgy is lehet, ahogy a mi csapatunk áll hozzá egy tornához, de erről bővebben később… Friss hírként érkezett, hogy a Másnaposokban a már általunk is látott, és veszélyesnek ítélt támadó mellett feltűnt egy magas, vékony, sportos alakú leányzó is, aki villámgyorsan mozgott a pályán, olyan labdakezelései, technikája, lövései, és hálószaggató góljai voltak, olyan tempóval mozgott a pályán, ami kiemelkedett az egész mezőnyből. Hamar meg is telt az oldalvonal környéke bámészkodókkal, mint kiderült, nem véletlenül. Az illető Sipos Lilla, vagyis Junior volt, 22 éves létére sokszoros magyar válogatott, és frissen igazolt az olasz bajnoktól az osztrák bajnokhoz… A vége 6-0 nem ide, az óvári születésű, így „hazai környezetben” lévő Junior ötöt vágott, szemmel is alig volt követhető, és szinte minden akció tőle indult, vagy vele ért véget. Mivel délután érkezett, így jelenlétével és játékával elsőként minket „ajándékozott meg”. Apró kitérő: mindegy is, hogy be volt-e nevezve, vagy sem, de véleményünk szerint ez hiába egy, a szezon végén sok csapat számára levezetésnek szánt, esti mulatozással tarkított bulitorna, azért a komolyságot megőrizve egy amatőr tornán nem biztos, hogy van értelme ennek. Egyrészt az ő sporthoz való hozzáállását is megkérdőjelezi, hogy mi értelme van ekkora erőkülönbséggel annak, hogy szinte előre ki lehet nekik osztani a végső győztesnek járó trófeát akkor, amikor előre tudottan „más kávéházból” érkező csapatok szállnak azért harcba, másrészt a csapattársai gunyoros, lenéző vigyorgásai és beszólásai felénk és a többi ellenfél felé sem tartoznak a szimpatikus és sportszerű kategóriába. Vajon mennyi értelme lenne annak, ha például a Sportklub csapata hétről hétre Sebők Vilmossal, Lisztes Krisztiánnal, Kabát Péterrel, Laczkó Zsolttal, Hajnal Tamással a soraiban állna fel az Üzleti Liga Újbuda bajnokság mérkőzéseire? … De ennyit a negatívumokról, a pályán ugyanis azok sora itt véget is ért!

Emiatt egy kicsit keserű volt lányaink szájíze az utolsó szombati meccset követően, a minden igényt kielégítő, bográcsos paprikás krumpliból, pörköltből, kenyérből, uborkából álló vacsora viszont hamar feledtette a sérelmeket és a kudarcnak megélt találkozót. A kiliti torna szintén emlékezetes momentumai közé tartozik a közös meleg vacsora, a beszélgetés, a nap levezetése. Itt érdemes megjegyezni, hogy megpróbáltunk összeszervezni este 8 órára egy háromnegyedpályás edzőmeccset, úgy, hogy nekünk ekkor már csak hét játékos állt rendelkezésünkre. Mondanunk sem kell, nem jött össze ellenfél… Újabb hatalmas büszkeséggel töltött el minket, amikor azt láttuk, öt kőkemény meccs, egy fárasztó nap, aláfordult bokák, és ütközések nyomán szerzett zúzódások ide vagy oda, a lányok fogták magukat, és esti elfoglaltságként az ivászat, a mulatósdiszkó, a Bulibáró helyett a sötétedésen is túl tartó, egymás elleni kiskapus focit választották hátul, a műfüvön, miközben volt csapat, amelyik tagjai már ekkor részegen kóvályogtak a kempingben, vagy éppen a pálya melletti fák árnyékában tekertek…

A mieink ismét a korai lefekvésre szavaztak, más kérdés hogy az alvás ezúttal sem volt hosszú és pihentető, ugyanis reggel fél négyig dübörgött a zene, és folyt az alkohol a kempingben, néhányan pedig a még fesztiválokon is alapvetőnek tekinthető szabályokat sem tudták betartani, és a bulitól távolabb, a sátrak között is ordibálva közlekedtek…

Ilyen körülmények, viszont újabb remekül egységet kovácsoló közös reggeli után mentünk neki utolsó középdöntős meccsünknek a Győrszentiván ellen. Megjegyzendő, hogy ez a találkozó volt csapatunk bő egyéves történetének 100. hivatalos mérkőzése! Az idősebb játékosokból álló, rutinosnak tűnő csapaton látszott, hogy nyugodt éjszakájuk volt, kipihenten, frissen, rengeteg cserével, pörögve érkeztek. A mieink az előző naptól és a rövid kispadtól fásultan, sérülésekkel bajlódva léptek pályára, ráadásul mivel Annának kellett a kapuba állnia, már csak egyetlen cserénk maradt… Ehhez képest a gyorsan bekapott két gól után Enikő fantasztikus szólója végén még sikerült szépíteni, és a második félidőben több labdánk is volt az egyenlítéshez, ez azonban már sajnos nem jött össze. Maradt a csoport ötödik helye, így a helyosztókon a 9-10. helyekért harcoltunk. Az alapvető célunkat tehát teljesítettük, de szerettünk volna ebből a ténylegesen felsőházi, 9. helyen végezni.

Ehhez az első lépést a mosonmagyaróvári MITE csapatán keresztül kellett megtenni. Az óvári lányok fiatal kerettel, rengeteg cserével érkeztek, mi pedig… Szó szerint már csak kóvályogni tudtunk a pályán a fáradtság és a sérülések miatt. Küzdelemből, mentalitásból, végsőkig kitartó hajtásból viszont ismét csillagos ötösre vizsgáztunk: minden ellenére mi kezdeményeztünk többet, Anna pedig rengeteg helyzetből mindent fogott a kapuban! Tartottuk a gólnélküli döntetlent, az utolsó percben azonban már-már úgy tűnt, minden elveszett. Ugyan teljesen vétlenül pattant Anett kezére a labda, a spori nem így látta, és büntetőt ítélt a MITE javára… Amit Anna megfogott!!! Így következhetett a Hiúzok történetének első éles büntetőpárbaja. Remek húzásnak bizonyult, hogy már a meccs előtt felhívtuk a lányok figyelmét arra, hogy döntetlennél egyből szétlövés következik, így a bemelegítéskor a kijelölt rúgók, és Anna a heteseket gyakorolták. Ennek pedig meglett az eredménye. Az elsőt ugyan bevágta az ellenfél, de Bea magabiztosan válaszolt. A másodikat pedig Anna kivédte! Ezután következett az igazi lélektani pofon az óváriaknak: beugró kapusunk a védés után maga állt a labda mögé, és a hálóba vágta azt! Nem is tudták ezt elviselni, kihagyták a harmadikat is, jöhetett a pályára rohanva a mámoros ünneplés, megvolt a meccs! Anna pedig, bár a Győrszentiván ellen egyértelműen magát hibáztatta a gólokért, stílusosan válaszolt: nem omlott össze, hanem a meccs hősévé vált a MITE ellen!

A 9. helyért a Bakonynánával kellett megvívni. A Győrszentivánhoz hasonló kaliberű ellenfelünkön is látszottak a kétnapos torna nyomai, de jobban álltak cserékkel, és irányították a játékot. Mi szó szerint állni is alig bírtunk, de a tartás, a küzdelem itt is megvolt. Buta gólt kaptunk az első félidő végén, amire már csak kapufával sikerült válaszolni a második játékrészben. Jellemző a meccsre, hogy amikor a sérült bokája miatt a fájdalomtól grimaszoló Dorkát lehoztuk cserére, csak annyit tudtunk neki mondani: „12 perc van hátra, ezt már kihúzzuk talpon”. Ő pedig elszánt arccal így válaszolt: „Jó, de nem kihúzni kéne, hanem nyerni!” Ez az, így kell! Ez az a csapat, amit megálmodtunk magunknak! Ezért, ezekért a momentumokért, ezért a mentalitásért érdemes csinálni ezt az egészet!

Végül tehát a 10. helyen végeztünk a 18 csapatból. A döntőt a Sipos Lilla vezette Másnaposok nyerte meg a TASKE ellen, Junior ismét parádézott… Ami a pályán nyújtottakról elmondható: annyival léptük túl mentálisan, küzdelemben a határainkat, akkorát harcoltunk foghíjasan, fáradtan, rövid kispaddal, hogy csak a tisztelet hangján lehet szólni a lányok teljesítményéről! Nem hiába mondjuk halálosan komolyan, hogy nekünk van a legjobb csapatunk, és ez hamarosan más, komolyabb bajnokságokban is meg fog látszani! Ráadásul a két döntőssel szerepeltünk egy ágon, akik kiemelkedtek a mezőnyből. Bátran merem állítani, hogy ha teljes kerettel, jelenlegi játékosaink tudásának legjavát mind összeadva állunk ki, egy szerencsésebb sorsolással, jelenlegi képességeink alapján a legjobb hat, de akár a legjobb négy is realitás lett volna! Így, bár semmiképp nem csalódás a helyezés, még inkább bizakodásra és örömre ad okot a jövőkép! Ha pedig arra gondolunk, hogy ezt egy év alatt, szó szerint a semmiből érte el a csapat, akkor valóban hatalmas jövő áll előttünk!

És hogy mit adott nekünk Kiliti? Röviden azt lehet mondani, az elmúlt egy év alatt egy gondolatból, egy álomból csapat lett. Most pedig, a csapatból Csapat, vagy még inkább CSAPAT. Így, csupa nagybetűvel. Mindennel, amit ez a szó, ez a fogalom jelent. A lányok rájöttek, milyen tényleg egymásért, és az egymás egyéniségéből felépülő közösségért, közös célért, vagyis Csapatért küzdeni, hajtani megállás nélkül, hiába fáj, hiába van már több meccs a lábakban. Rájöttek, mi az, amiben ki tudjátok egészíteni egymást, miben segíthettek egymásnak, miben lesz a Csapat több a pályán. Ki hova helyezkedik, merre cselez, hová teszi a labdát, hol kell segíteni neki, hová érkezik a passzra. De nem csak a pályán, azon kívül is. A pénteki gitározás, a közös bombariadó Tatabányánál, a beszélgetéseitek a sátorban, az alvás a hidegben és tomboló NoRoxaÁj közepette, a kettévágott fáslik, megosztott pulcsik, hálózsákok és takarók, a közös meleg vacsora, a megosztott falatok, a közös reggeli, a cseresznyefára mászás, és amiben sajnos már nem lehetett mindenkinek része idén: a gát, a kemping, a Szigetköz folyóágainak csendes csodája... Azt hiszem, mind megérezték, akik ott voltak, amit mi, edzők már hetek óta érzünk. Hogy a Csapat részei, fontos láncszemei mind, az utolsó szál emberig. Minket is olyan pillanatokkal ajándékoztak meg, amiért ezt az egészet érdemes csinálni. És már most olyan előnyben vagyunk más csapatokkal szemben, hogy innen már tényleg bármi elérhető! Ha ez a csapat így együtt marad, kiegészülve azokkal a nem kevésbé fontos és remek emberekkel, akik most nem voltak ott ezen a két napon, akkor tényleg legyőzhetetlenek leszünk! Per Aspera Ad Astra! A többi tényleg csak rajtunk múlik. HIÚZOK!