2014 április. Egy évvel ezelőtt fogant meg bennem a gondolat, hogy miért ne lehetnék edző. Ekkor már nagyon vonzott a női futball. Jártam a budapesti női nagypályás meccseket, és azt láttam, hogy itt nincs durvaság, nincs színészkedés, nincs szimulálás, állandó dumálás a bírónak. Csak futball. Olyan amilyen, de legalább tiszta. Nincs benne pénz, ezért bunda sincs, őszinte, csak a játék szeretete, és a lelkesedés, amit látni lehet. Van benne valami a labdarúgás ősi múltjából, a „profi” világ előtti időkből, amikor nem zsoldosokból álló összeverbuvált társaságok küzdenek meg egymással a még több pénzért, hanem a labdát és a játékot szerető őszinte emberek, akik a vérre menő csatákat nem bankszámlákért, hanem klubhűségért, patriotizmusért, presztízsért játszották.
Ma már a férfi fociban, a legalsóbb osztályokban is megfigyelhető az a fajta romlottság, ami a legfelsőbb szinteken. A labdarúgó kultúránkból kivesztek a lovagok, és azok az edzők is, akik pénztől és körülményektől függetlenül is profi hozzáállást és mentalitást tudtak teremteni a pályán és azon kívül is. Mit tehet ilyenkor egy végletekig idealista ember?
Ha szerencséje van, akkor rátalál a női futballra. Nekem szerencsém volt. Pontosan egy év telt el azóta, hogy elhatároztam, hogy edző leszek, és minden erőmmel megpróbálom a magam részét hozzátenni a honi női labdarúgás felemelkedésért. Szerencsére rengeteg a munka és így jut hely a magamfajta Don Quijote-nak is. ELTE-s vagyok és mivel a BEAC-nak nem volt nagypályás női csapata, így adódott a lehetőség, mondhatni tálcán kínálta magát. Nem ígérkezett könnyűnek, így visszatekintve nem is volt az, és az igazi nehézségek még előttünk állnak, de mára ki merem mondani: Van csapatunk!
A gondolat egy éves, és ha most mindent le akarnék írni, amit az egy évben kaptam ettől a csapattól, akkor a terjedelem tucatnyi oldalakra rúgna. Egyszer majd talán ezt is leírom, most azonban csak néhány mondatban szeretnék megemlékezni erről az egy évről. Az elmúlt egy év történéseinek minden pillanata annyira elevenen él bennem, mintha csak tegnap történt volna, mint ha egy olyan filmet vetítenének le újra és újra, amelyet már 20-szor láttam, és még mindig nem unom. Sőt egyre jobb lesz! Ahogy telik az idő, egyre csak több örömömet lelem ebben a társaságban, és egyre jobb és jobb eredményeket érünk el.
A csapatunkba jórészt tejesen kezdő lányok jöttek, és látom őket hétről hétre, hogy ha lassan is, de fejlődnek, és egyre jobbak lesznek. A semmiből nőttünk ki, és az igazán nagydolog az, ha a semmiből valamit csinálsz. Arra kevesen képesek. Hosszú utunknak még mindig csak az elején járunk, és férfiasan be kell vallanom, nekem sokszor többet kell tanulnom hétről hétre mint a lányoknak, de boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom, ezekkel a lányokkal, ezzel a csapattal. Életem egyik legszebb éve áll mögöttem, és jó belegondolni, hogy csak rajtunk múlik mennyi ilyen lesz még! Remélem, hogy minden év áprilisában ugyanezt írhatom le, és csak a cím első szavát kell megváltoztatnom. Köszönöm szépen azt a sok élményt, amit kaptam tőletek az elmúlt egy évben! Voltak természetesen rossz dolgok is, de azokból is rengeteget tanultunk, és ez talán elkerülhetetlen volt. Látom azonban az utunkat, látom a céljainkat, és egyre csak megyünk és megyünk feléjük megállíthatatlanul, együtt az utolsó sípszóig!
Hajrá lányok, hajrá BEAC!
